II.

Uniatz úgy engedte ki a levegőt, mint egy szódásüveg az utolsó leheletét, és Peter Quentin sóhajtott.

– Nunc dimittis^[2] – mondta elgyengülve. – Nem bírom tovább. Az életem további része már unalmas lesz. Mindig tudtam, hogy te vagy a világ legmázlistább embere, de mindennek van határa. Azt hiszem, ha egy békára hágnál, az is tündérkirálynővé változnék.

– Látnod kellene, mi történik, ha egy tündérre hágnék – mormolta az Angyal.

Gondolatai jóval előbb rohantak a szavainál. A csoda megtörtént – ha ugyan csoda – és a kaland tovább folyik. Vén róka volt már a kalandok különös birodalmában, hogy a hadiösvény kanyarulatai meglepjék; de most belülről meleg örömmel latolgatta, vajon hova fog vezetni ez az elágazás.

Felhajtotta maszkjának a szélét, hogy egy másik cigarettára gyújthasson, és gondolatban visszaszaladt az éjszaka előzményein, ami miatt erre a kalandra vállalkozott… Az észak felől dübörgő teherautók tömve voltak a könnyen eladható, magas adójú jószágokkal – borral és likőrökkel, szivarokkal és cigarettákkal, selyemmel, szövettel és párizsi ruhamodellekkel… A rendőrség minden igyekezete ellenére is kiszivárgott a sajtó útján annak a szupercsempésznek a híre, akinek ravaszsága, merészsége és sikeres szervezete hetente ezer meg ezer fontokkal károsította meg az angol államot, s kergette a tehetetlen detektíveket az idegösszeomlás szélére… A part menti kocsmákban erről pletykáltak, s éppúgy azokban a bizonyos körökben, ahová a törvénytisztelő polgár nem juthatott be… S eszébe jutott az is, hogy mikor már elég szál futott össze a kezébe, ezt a kalandot az ő számára hívták életre – s törvényen kívüli életének régi jó napjai visszajárnak, amint vissza is fognak járni mindaddig, míg csak élni fog, míg a neve rettegésbe fogja hozni az Alvilágot, a rendőrséget és a gonosztevőket egyformán, de várni fognak rá a kalózhadjáratok arannyal megrakott hajói is…

És arra is gondolt, vajon nem került-e most végre a kezébe, hetek múltán a legfontosabb adat, ennek az overállos, karcsú szőke szépségnek személyében, aki ájultan fekszik a lába előtt.

Anélkül, hogy a vizsgálódást abbahagyta volna, tovább gondolkozott. A lány élt – pulzusa gyorsan, de szabályosan vert, és egyenletesen lélegzett. Nem látott vért a fején, és a koponya is érintetlennek tűnt.

– A sapka valószínűleg tompította az ütés erejét – mondta –, és ebből láthatod, Hoppy, mennyire kell vigyáznod, mikor „egy kicsit kupán vágsz” valakit.

Uniatz nagyot nyelt.

– De főnök…

– Jól van, nincs semmi baj – vigasztalta Peter –, nem lett volna az sem baj, ha beadja a kulcsot. A dolgot most már úgyis csak ez az alak fogja élvezni.

Az Angyal felegyenesedett, és a sofőrhöz fordult, aki mögötte állt mereven, mert Uniatz stukkere nem szűnt meg keményen a bordái közé nyomódni, gazdájának lovagias bánata ellenére sem.

– Kicsoda ez? – kérdezte Simon.

A vezető alattomosan rápislantott.

– Nem tudom.

– Hogyhogy? A zöldségeskertben találta?

– Felkéredzkedett a kocsira, hogy elvigyem.

– Hova?

– Ehhez semmi köze.

– Nem? – Az Angyal hangja szívélyes és zavartalan volt. – Szerencsére úgy öltözködött fel, hogy egy teherautóra kéredzkedjen, igaz?

A kocsivezető keményen, mogorva csöndben bámult az Angyalra. Éppen kezdtek visszatérni belé az előbb említett légi repülését illető kételyei, és mert hatalmas embernek látszott, szerette volna látni, hogy valaki meg merje ismételni a trükköt.

Hoppy revolverének hirtelen döfésére elsötétedő arccal fordult meg.

– Nem hallotta, hogy a főnök kérdezett valamit? – tudakolta Uniatz egy varangyosbékához hasonló rábeszélőképességgel.

– Maga hülye fattyú…

– Elég lesz – vágott közbe Simon élesen – én nem kockáztatnék ennyit a helyedben, testvér. Hoppy stukkere darabokra durrantana, mert nagyon érzékeny a családjára. Majd később még beszélünk erről.

A többihez fordult.

– Nem tudom, ti hogyan látjátok a dolgot, összeesküvő társaim, de azt hiszem, végre sikerült érdekesebb zsákmányra szert tennünk. Mert, bár sok furcsa dolog történik a bűn világában, de ritka eset, ha az ember overálos lányokat talál egy csempészáruval megrakott teherautóban.

– Pedig úgy tűnik hogy ez történik, ha te állítod meg – mondta Peter sztoikusan.

– Nem tudhatta, hogy meg fogom állítani, te szerencsétlen. Valami más ok miatt van itt. Lehet ugyan, hogy ennek a pasinak a nője, de nem hinném. Nézz a lányra, és nézz az ipsére. Hacsak a tündér nem süketnéma, vak és félbolond, hát…

A vezető dühösen felmordult, és erre Hoppy Uniatz fegyvere ismét fájdalmasan beledöfött.

– No és ha nem…? – kérdezte Peter.

– Akkor már fontosabb dolgokról van szó. Talán a vezérkar tagja, vagy legalább is jól ismeri őket. Ez stimmelne, ugye? Emlékezz vissza a legutóbbi rakományra. Csupa selyemruha és crêpe-de-chine^[3] alsómicsodácskák. Mindig gondoltam, hogy nő is lehet az üzletben, és ha ez ő…

Az Angyal nevetett.

– De most gyerünk – kár lenne, ha valaki erre totyogna éppen most.

Elfordult és felkapta a lányt. A test még mindig ernyedt és élettelen volt; – sok gondot megtakarítanának, ha még egy ideig ebben az állapotban maradna. Hacsak Hoppy túlságosan fejbe nem ütötte…

Letette az autójában a saját ülése melletti részbe, és becsukta az ajtót. A gépet minden eshetőségre, és szökésre készen, nem állította le, és tudta, hogy a hosszú késlekedéssel máris kimerítette a Szerencse isteneinek türelmét, akik idáig kedveztek neki. Fölegyenesedett, és a többi elé ment, akik épp feléje tartottak.

– Tervünket kissé módosítanunk kell – mondta. – Én is szeretek jót aludni, éppúgy mint ti, bár nekem nincs annyira szükségem rá. Te gyere utánunk a Régi Házhoz, Peter és onnan majd Hoppy viszi tovább a városba, míg mi közelebbről megnézzük ezt a tündérkét.

Uniatz megköszörülte a torkát, úgy hangzott, mint a vízlevezető cső hörgése, de ő diszkrét és finom figyelmeztetésnek szánta. Az eddigi társalgás olyan érthetetlen volt számára, mintha Euripidész eredeti görög szövegéből olvasták volna fel, de egy részlet áttetsző világossággal meredt eléje. Uniatz nem nevezhette magát lángésznek, de a részletkérdésekben olyan biztos érzékkel igazodott el, amit nem egy nagy elme megirigyelhetett volna.

– Főnök – mondta – a sok filozofikus dumát egyetlen, tovább nem rövidíthető mondottá sűrítve – ez a pasas…

– Értem – felelt az Angyal gyorsan – nem akartalak megbántani. Nem kapna senki sem szívszélhűdést, ha meglátná az arcodat. Én magam is többször rád néztem és…

– De – folytatta Uniatz szégyenlősen, és pisztolyának egy újabb bordarecsegtető lökésével hangsúlyozta, – ez a pasi itt…

– Igen. Hát…

– Elintézzem? – kérdezte Uniatz négy szótagba sűrítve azt a problémát, amit minden idők és korszakok zsarnokai csak hosszas mondatokkal tudtak kimondani.

Simon türelmesen vállat vont.

– Ha ugrálni kezd, igen. De ha jól viselkedik, akkor későbbre halaszthatjuk. Előbb még beszélünk vele. Ha megmondja, hogy az alvó szépség szintén az egyik nagyfejű-e a társaságban…

– Vagy ő maga a nagyfejű – folytatta Peter Quentin elgondolkozva.

Az Angyal szájához emelte cigarettáját, és izzóra szívta parazsát. Néhány pillanatig csöndben maradt. Erre már ő is gondolt, de hagyta, hogy mások is rájöjjenek a dologra. Még ennél furcsább esetek is történtek már abban a világban, amelynek Simon Templar koronázatlan királya volt, és amikor ez bekövetkezett, akkor még több bajra és veszélyre számíthatott, mint eleinte. De az eseményeket hagyni kellett fejlődni…

– Ki tudja? – mondta az Angyal – vagy talán lehet, hogy a Női Antialkoholista Egylet elnökének titkárnője. Gyerünk, Peter…

– HÉ!!! – üvöltötte Uniatz.

Hangja, ami sohasem mérkőzhetett egy rádióbemondó sima zenei csengésű orgánumával, oly vérfagyasztó elevenséggel vágott az Angyal szavába, hogy még Simon Templar vasidegei is megvonaglottak. Egy pillanatig tehetetlenné dermedt, és az okot kereste, ami miatt ez a rettentő válasz kelt Uniatz flegmatikus torkán.

És aztán látta, hogy Hoppy megmerevedett tekintettel bámul előre, nem is tudván arról, milyen hatást váltott ki társaiból. Az Angyaltól kissé balra, a teherautó vezetőjének kis disznószemében ördögi megelégedettség látszott.

Simon jobbra fordult, és látta, hogy Peter Quentin is ugyanazzal a kővé meredt mozdulatlansággal néz el mellette. S ahogy az Angyal teljesen befejezte a fordulatot, kis bizsergő érzés mászott föl a tarkóján a haja közé.

Ha jól emlékezett rá, csak néhány lépést távozott a kocsijától, hogy Peter Quentinnel, Hoppy Uniatzzal és a foglyukkal ismét egyesüljön. Most azonban már nem látta a hatalmas Hirondelt. Zseblámpáik fényében a mellettük meredező teherautón kívül mást nem láttak. Csak a következő pillanatban vette észre kocsiját. Széles ívben beszaladt a mezőre, hogy megforduljon, és most visszasiklott az úttestre, hogy elrobogjon északkelet felé, csak halk puffogással jelezve távozását.